Sokadik alkalom. Tíz év. Már visszatérő vendégek vagyunk a FeHoVa-n. Mi magyar agarasok. Hihetetlen dolog ez. Hiszen annak idején, mikor először mehettünk, a magyar agarat sokan vadászkutyaként sem voltak hajlandók elfogadni, nemhogy e neves eseményen színpadi megjelenést biztosítani.
Akkor csak egy páran mutattuk be agarunkat a színpadon a hoppmesterek irányításával, ma – mi páran – magunk mutathatjuk be a fajtát a nagyközönségnek. Tíz év, sok munka e mögött.
Máig hálásan köszönjük a Magyar Országos Vadászkutyás Kulturális Egyesület oszlopos tagjainak, Babiczky Attilának és Ujhelyi Tamásnak, hogy anno bevontak minket a vadászkutyás körforgásba. Felhívtak minket a színpadra, nem törődve a suttogással, mely akár negatív felhanggal volt is teli a fajtát illetően. Valamit már sejthettek a jövőről. Vagy még inkább a múltról. Lehetőséget adtak a fajta népszerűsítésének vadász körökben is. Akkori ígéretükhöz híven, felkarolták a magyar agarat és azóta is tárt kapukkal várják bármely eseményükre. Mit várják, tuszkolják!
Nagy örömünkre szolgál, hogy az Országos Magyar Vadászkamara is a fajta mögé állt, és a négy napos rendezvény alatt mindvégig lehetőséget adott, hogy a magyar agár a standjuknál folyamatos megjelenést kaphasson. Megtiszteltetés a magyar agaras társadalomnak a meghívás egy ilyen komoly múlttal rendelkező vadászati testülettől.
Nemcsak, hogy idén is megjelenhettünk a FeHoVa-n, de talán a legnagyobb létszámban magát képviseltető fajta a magyar agár lett. A Magyar Agár Tenyésztő és Hagyományőrző Egyesület képviseletében a kiállítás valamennyi napján ismertethettük a fajta küllemi, és belső tulajdonságait. Itt szeretném megköszönni a bemutatókon résztvevő lelkes gazdáknak, hogy kérés nélkül is jöttek. Feláldozták szabadidejüket, de akár munkahelyi elfoglaltságaikat is háttérbe szorították annak érdekében, hogy az általuk kedvelt fajtát a nagyközönség előtt népszerűsítsék. Mindezt nagy fegyelemmel tették, mind a maguk, mind az agaraik részéről. Bár nem mindegyikőjük vadászember, mégis vették a fáradságot és vadászias megjelenéssel ünnepelték e vadászkutyafajta jelenlétét a többi között. Ezzel is nyomatékot adva ott létünknek. E mások számára talán felesleges formasággal szeretnénk jelezni, hogy igenis vadászkutyánk van, méghozzá a javából. Számolni kell velünk, innen kezdve különösen.
Ugyanis emelt fővel, hangosan hirdethetjük végre, hogy a Vadászati törvény 2016-os módosításának hála a magyar agár visszakapta eredeti funkcióját, az agarászat hazánkban ismét elfogadott vadászati mód lett. Ezzel a fajta lehetőséget kapott, hogy a mélyen őrzött, genetikailag kódolt vadászösztöne újra kiteljesedhessen. Az eddig funkció nélkül fenntartott forma újra értelmet nyerjen. Helyre álljon a rend, a munka határozza meg a formát. Az eddig tulajdonképpen vitrinben porosodó nemzeti kincsünk bebizonyíthassa, hogy pár évtizedes munkanélküliség nem tudja kitörölni több ezer év örökségét.
Aki ehhez a múltidézéshez kedvet érez agarával, annak a feladat nagy lesz. Akár buktatókkal teli. De álljunk elébe! Ha valaki magyar agár tenyésztő, akkor el kell fogadnia, hogy többé nincs kibúvó: a magyar agarat vadászatra kell tenyészetni. Ha valaki magyar agár tulajdonos, de bizonytalan, annak üzenem, hogy nem választhat. Kár tépelődni. Ha magyar agara van, akkor az vadász. Nem a gazda döntéséből, hanem a hagyatékából, amit őseitől kapott. Tovább megyek, nagyon azon sem kell tépelődnie, hogy maga vadásszá akar-e válni. Egy agár mellett ez is eldöntött kérdés. Gondoljunk csak bele, ténykérdés, hogy az agár vadászik. Ha másra nem, hát egy lehulló fehér papír zsebkendőre, a városi forgatagban. Egy ellustult macskára a koszos utcákon. Vagy rókára a nyílt mezőn. Az agár nem kérdez, a mozgó alakra indul. És a gazda feladata, hogy résen legyen. Élesebb érzékkel maga is vadásszon ezekre a potenciális zsákmányokra, különben kiszakad a karja a póráz végén, miközben agara kanapékutyából egy pillanat alatt vált ragadozó üzemmódba. Úgyhogy a kép tiszta. Kérdés nincs. Mindenkit buzdítok, merje felvállalni, hogy egy magyar agár büszke gazdája, vadászkutya tulajdonos. Aki meg még – érthetetlen módon – nem lenne az, de ezek után nyilván bizsereg a talpa, hogy velünk jöjjön, annak is üzenem:
Hajrá, találkozzunk a gyepen!
Írta: Petz Ágnes
Fotó: Garami Anikó