TERELÉS, MINT SPORT 1.RÉSZ

Minden itthoni juhászkutyámnak van legalább egy terelő munkavizsgája és két kutyámmal aktívan versenyzek, mindketten 3-s szinten vannak, hazai és nemzetközi versenyek indulói évente több alkalommal.

Hogy miért szerettem én bele a terelésbe? Már lassan 20 éve foglalkozom kutya-és foglalkoztam- farkas-képzéssel, de a terelősport volt az, ahol szembesültem azzal, hogy létezik olyan amikor a kutya veleszületetten jobban tud valamit, mint a gazda (ez így talán nem igaz, mert retrievek vadásztréningje során volt alkalmam megtapasztalni azt a csodát amikor egy kutya ösztönei által vezérelve teszi a dolgát).  De saját kutyával megtapasztalni elsőkézből, ahogy a kutyám látja/érzi a nyájat, tudja ösztönösen, hogy ha a gazdával akar együtt dolgozni akkor hova és hogyan helyezkedjen, tanítás nélkül is tudja, hogy milyen nyomást tegyen a birkákra, csupa olyan dolgot, amiről nekem a kezdetekben még fogalmam sem volt, az meghatározó élmény. Megtanultam, hogy a terelés során az ösztönt kontrolláljuk, egy „ösztönállapotban” lévő kutyát kell irányítani. Annyira elvarázsolt és magával ragadott ez a világ, hogy ma már el sem tudnám képzelni az életemet terelés nélkül. Az évek során persze volt alkalmam mind sportként mind pedig ténylegesen belekóstolni a terelés világába, legeltettem többszázas nyájat nem egyszer és indultam nagyon sok versenyen. Azt gondolom, hogy a mai napig van még mit tanulnom és az a szerencsém, hogy van kitől ????

A terelősport egy viszonylag friss kutyás sport, ami önmagában eléggé ellentmondásos, hiszen a terelés az egyik legősibb „mestersége” a juhászkutyáknak. A juhászkutyákra általában jellemző, hogy gazdájuknak akarnak megfelelni, ez teszi őket alkalmassá arra, hogy gazdájukkal együttműködve sikeresen hajtsanak végre különböző feladatokat (persze a megfelelni akarás minden kutyában benne van, a juhászkutyáknál azonban erre a tulajdonságra szelektáltunk anno, hiszen így a legkönnyebb a nyájat mozgatni és a kutyát irányítani egyszerre). Napjainkban egyre kevesebb kutya tud eredeti foglalkozásának megfelelően nyáj mellett dolgozni, ellenben az ösztön jelen van bennük és képesek a mai napig terelni.

Ez az igény a gazdák részéről hívta elő a terelést, mint sportot. A 2000-s évek elején jelentek meg az első terelőversenyek, melyeket aztán az FCI is elismert és kutyás sportként tart számon. Terelőtípusként két nagy csoport létezik a versenyek világában, az úgynevezett tradicionális stílus (amely csoportba minden kutyafajtát sorolnak, kivéve a border colliet) és a gyűjtő stílus (amely a border colliekra jellemző). Lévén én két pulival terelek, ezért most a tradicionális stílusú vizsgáról és versenyről fogok többet írni.

Miről is szól egy terelőverseny? Természetesen a birkanyáj mozgatásáról. De a való élettel ellentétben itt nem 100-200-1000 birka kerül egy nyájba, hanem 10-30 bari alkot egy csapatot. A pálya is kisebb, mint egy legelő, és egy-egy futam sem egész napos. A feladatok szintenként változnak, a belépő a versenyek világába a munkavizsga (HWT), amelyet minden 1 éves kort betöltött, törzskönyvvel vagy regisztrációs lappal rendelkező, a fajtalistában szereplő fajtájú kutya letehet.

A munkavizsgán a vizsgázó először bemegy a karámba a kutyájával, majd kihajtja birkákat és becsukja maga mögött a kaput. Ezután elindulnak a pályán, amelyet a verseny előtt a bíróval közösen már bejártak a résztvevők, tehát tudják, hogy milyen útvonalon kell menni, hol melyik irányba kell fordulni, hol kell megállítani a nyájat és hol kell hagyni a birkákat egy kicsit legelni.

A kutya dolga a nyáj mozgatása, leggyakrabban a gazda vagy felvezető megy elöl, utána a nyáj, amelyet a kutya hátulról mozgat (ez az úgynevezett gyűjtés). Hajtás esetén a nyáj megy elöl, mögötte a kutya és a kutya mögött a gazda, aki vezényszavakkal irányítja a kutyát, hogy az merre és hogyan fordítsa a nyájat. Mindkét stílus megengedett mind a vizsgán mind a versenyen, tehát a felvezető dönti el, hogy hajtásban vagy gyűjtésben szeretné a birkákat a futama alatt a pályán mozgatni. Természetesen a vizsga a behajtással zárul, tehát a kutya segítségével a felvezetőnek be kell juttatnia a teljes nyájat a karámba és a karámajtót be kell csuknia.

Elmondva ez nagyon egyszerűen hangzik, de a gyakorlati megvalósítás nem mindig ennyire gördülékeny. Főleg, ha a kutyában erős az ösztön, és városi kutya lévén nincs lehetősége minden nap a birkák körül tevékenykedni, nos ebben az esetben, főleg a terelési karrier kezdetén gyakran megtörténik, hogy a felvezető elindul, majd a nyáj gyorsvágtában lehagyja/átgázol rajta, hátuk mögött a lelkesen rohanó (és pulik esetében csaholó) kutyával. A kutyának tehát meg kell tanulnia, hogy a cél nem az, hogy ő a barikat összegyűjtse és kedvére hajkurássza a pályán, hanem hogy a gazda vezényszavait is figyelembe kéne venni. Amit tilos és minden versenyen/vizsgán kizárással szankcionálnak az a birka harapása. Más amikor egy kutya odacsíp, mert másképp a barik nem indulnának el, és más az, amikor a birkán akkorát harap, hogy sérülést okoz. Ez utóbbi egyáltalán és semmilyen formában nem megengedett, erre a tréningek során is nagyon figyelünk. Hozzáteszem egy jó juhászkutya viszonylag ritkán akar pörköltet csinálni a terelni való birkákból.

Legközelebb a versenyek világáról fogok pár szót ejteni, illetve a terelősportra képzett kutyák kiképzési folyamatáról.