Több mint harminc évvel ezelőtt az afgán agarakkal kezdődött minden. Még a kilencvenes évek elején, amikor az afgán agarak jelentős része nem a ma ismert kiállítási vonalat képviselte, hanem az eredeti munka- és versenyagarak leszármazottai voltak. Velük éltem, velük tanultam meg kutyázni, velük sírtam és nevettem a versenypályák mellett. Kiváló versenykutyák voltak, kimagasló hazai és nemzetközi eredményekkel. Velük élhettem át az első Európa-bajnoki címünk örömét, amely örökre meghatározó emlékké vált számomra.
Az évek során azonban rájöttem, hogy az eredményeknél sokkal fontosabb örökséget hagytak rám.
Megtanították, hogy nem minden kapcsolat alapja az engedelmesség. Van, amikor a tisztelet sokkal többet ér.
Nekem nem egyszerűen kutyáim voltak. Nekem afgán agaraim voltak. A kettő pedig korántsem ugyanaz.
Azóta sem tudtam eldönteni, hogy nekünk voltak-e ők elkötelezve, vagy inkább mi nekik. Egy azonban biztos volt: soha nem estek kétségbe, ha az akaratukat kellett érvényesíteniük. Szemrebbenés nélkül elvették azt, amiről úgy gondolták, hogy nekik járt. Nevezzük nevén a dolgot: ez bizony lopás volt. Ők azonban egészen másként gondolkodtak erről. Az ő világukban ez nem lopás volt, hanem egy rendkívül egyszerű életfilozófia: ami kellett, azt meg kellett szerezni.
Kéregető afgán agarat sem nagyon láttam soha. Nem pitizett, nem könyörgött és nem nézett ránk bánatos szemekkel. Ha nem sikerült elsőre megszereznie, amit szeretett volna, nem sértődött meg. Egyszerűen kivárta a megfelelő pillanatot, majd újra próbálkozott. És ha kellett, másnap is. Vagy harmadnap. Az idő mindig neki dolgozott.
Az afgán agarat nem kedvtelésből tenyésztették. Ősei komoly és felelősségteljes feladatokat láttak el. Az afgán törzsek mellett védték a táborokat, részt vettek az élelemszerzésben, és sokszor olyan ragadozókkal kellett szembenézniük, amelyekkel ma már elképzelni sem tudjuk a találkozást. Egy jó kutya felbecsülhetetlen értéket képviselt.
És talán ez az, amit ma is hordoznak magukban.
Az afgán agár nem buta kutya. Csak nem akar megfelelni a kutyákról alkotott emberi elképzeléseinknek. Nem azért él velünk, hogy mindenáron engedelmeskedjen nekünk. Rendkívüli kombinációs készséggel rendelkezik, előre tervez, és gondolatait meglepő következetességgel képes megvalósítani. Sokszor nem azt kell megfigyelnünk, hogy mit csinál, hanem azt, hogy mire készül.
A vadászat, a futás és a szabadság utáni vágy a vérében van. Ezt nem kell megtanítanunk neki. Generációk ezrei adták tovább ezt az örökséget. Nekünk csupán annyi a feladatunk, hogy ezt tiszteljük.
A gondok általában ott kezdődnek, amikor elfelejtjük, hogy egy ősi vadászkutya él velünk. Nagy a mozgásigénye, és a szomszéd macskája sem feltétlenül osztja azt a véleményt, hogy egy kedves családi kutya költözött mellé. Biztonságosan körbezárt kertre és felelősségteljes tartásra van szüksége, hiszen amikor vadászösztönei felébrednek, a világ megszűnik körülötte létezni. Ilyenkor csak a zsákmány létezik.
Egy autó, egy vonat vagy akár egy rosszul sikerült pillanat tragédiával végződhet. Az afgán agár ugyanis nem szökni akar. Ő csak azt teszi, amire megszületett.
Emberek között teljesen egyenrangúnak tekinti magát a család tagjaival. Az alárendeltség fogalmát meglehetősen sajátosan értelmezi. Ha időnként mégis szót fogad, azt sokszor nem az első kérésre teszi, és szabad területen ezt a csekély együttműködési hajlandóságot pillanatok alatt el is felejti. Hívásra többnyire akkor jön vissza, amikor már ő is úgy gondolja, hogy itt az ideje.
Erőszakkal nem lehet megtörni az akaratát. Meg lehet félemlíteni, össze lehet zavarni, de éppen azt vesszük el tőle, amiért megszerettük. A büszkeségét, a szabadságát és azt a különös királyi öntudatot, amely az afgán agarat utánozhatatlanná teszi.
Durvasággal csak egy bizonytalan és neurotikus kutyát nevelhetünk belőle. Türelemmel és tisztelettel azonban egy egészen különleges kapcsolat részesei lehetünk.
Az afgán agár nem való mindenkinek. Aki egy olyan kutyát keres, aki az első szóra engedelmeskedik, és boldogságát gazdája minden kívánságának teljesítésében találja meg, válasszon más fajtát.
Aki azonban képes elfogadni, hogy egy büszke, szabad lelkű, érzékeny és olykor megmagyarázhatatlanul bohókás személyiség költözik az otthonába, annak az afgán agár egy életre szóló szerelem lesz.
Az egyik pillanatban bohóc, aki élvezi gazdája minden kedveskedését, a másikban méltóságteljesen vonul vissza, komoran és fenségesen, mint egy ősi szfinx. Ragaszkodó és hűséges, de szeretetét nem harsányan mutatja ki. Sokszor megtartja azt a bizonyos három lépés távolságot, amely talán örökre megmarad közöttünk és közte. Nem azért, mert nem szeret bennünket, hanem mert ilyen.
Az idegen kutyákkal tartózkodó, a konfliktust lehetőség szerint elkerüli, de ha harcra kerül a sor, kellemetlen ellenfél tud lenni. Szőrének ápolása kezdetben próbára teheti a gazdát, de türelemmel és következetességgel gyönyörű eredményeket érhetünk el. Egy jól ápolt afgán agárnak soha nincs kutyaszaga, eleganciája pedig páratlan.
Ma már talán kevesebben ismerik ezt az arcukat. Én azonban szerencsés voltam. Egy olyan korszakot élhettem meg velük, amikor még a versenypályán is megmutathatták mindazt, amire megszülettek. Láthattam bennük az ősi vadászt, a büszke harcost, a bohócot és a hűséges társat is.
Több mint harminc év telt el azóta, de egy dolgot ma is ugyanúgy gondolok.
Az afgán agarat nem birtokoljuk. Legfeljebb megtisztel bennünket azzal, hogy egy darabon elkísér bennünket az utunkon.
Ő nem akar mindenáron kutya lenni a mi fogalmaink szerint.
Ő egyszerűen csak afgán agár akar maradni.
És ettől olyan különleges.
