A munkakutya nem véletlenül lett olyan, amilyen.
Nem egyik reggel arra ébredt, hogy szeretne intenzívebben reagálni a környezetére, dolgozni, keresni, figyelni, kontrollálni, üldözni, őrizni vagy feladatot megoldani.
Mi válogattuk így.
A genetika természetesen ennél összetettebb. Nincs egyetlen „munkagén”, amelyet egyszerűen be- vagy kikapcsolhatunk. A munkakészség, a temperamentum, az ösztönös viselkedések és az idegrendszeri tulajdonságok sok gén, a fejlődés és a környezet együttes eredményei.
De éppen ezért különösen furcsa azt gondolni, hogy amit hosszú, következetes szelekcióval felépítettünk, azt néhány év alatt egyszerűen kikapcsolhatjuk.
Mert közben megváltozott a világunk. Nagyon gyorsan. A kutya pedig velünk jött ebbe az új világba.
Beköltözött a házba, a lakásba, a városba. Liftbe szállt, autóba ült, kávézóba ment, emberek és kutyák között közlekedik. Elvárjuk tőle, hogy ne reagáljon túl erősen, ne akarjon mindenre választ adni, legyen csendes, könnyen kezelhető, társaságkedvelő, nyugodt, alkalmazkodó, és lehetőleg akkor kapcsoljon be, amikor nekünk megfelel – majd ugyanilyen gyorsan kapcsoljon ki.
Csakhogy van itt egy apró probléma. A kutya nem tudja, hogy megváltoztak a szabályok. És ami még fontosabb: a genetikai szelekció nem működik olyan sebességgel, ahogyan az ember életmódja képes megváltozni. Amit generációról generációra kiválasztottunk, attól nem szabadulunk meg azért, mert ma már bizonyos helyzetekben kényelmetlen számunkra. Sőt, talán nem is kellene megszabadulnunk tőle. Mert éppen ezek a tulajdonságok teszik a jó munkakutyát azzá, ami. És itt válik számomra igazán furcsává a történet.
Mi hoztuk létre, majd őt hibáztatjuk érte.
Mi választottuk a munkakedvet – aztán túl soknak nevezzük.
Mi választottuk a kitartást – aztán makacsságnak látjuk.
Mi erősítettük a környezetre való érzékeny reagálást – majd azt kérjük, miért nem hagyja figyelmen kívül a környezetét.
Mi akartuk, hogy legyen benne ösztön, kezdeményezés, reakció és tettvágy – majd meglepődünk, amikor ezek nem kizárólag az általunk kijelölt időpontban jelennek meg.
Persze egy kutyának meg kell tanulnia együtt élni a mai világgal. A nevelés, a szocializáció, az önkontroll, a megfelelő terhelés és a pihenés megtanítása alapvető része a felelős kutyatartásnak.
De van egy határ, amelyet talán nem kellene összekevernünk a neveléssel.
Az alkalmazkodás nem azt jelenti, hogy a kutyának meg kell tagadnia a saját örökségét.
Nem az lenne a cél, hogy egy kiváló munkakutyából fokozatosan kiszelektáljunk mindent, ami munkakutyává teszi, csak azért, mert a modern élet számára egyszerűbb egy kevésbé intenzív, kevésbé ösztönös, kevésbé reagáló állat.
Mert ha ezt tesszük, egyszer csak eljutunk egy érdekes pontra.
Megmarad a küllem.
Megmarad a fajta neve.
Megmarad a története.
Csak lassan eltűnik belőle az, amiért egykor létrehoztuk.
És talán éppen ezt kellene sokkal komolyabban végiggondolnunk.
Nem azt, hogyan lehet egy munkakutyából minél gyorsabban „modern kutyát” csinálni.
Hanem azt, hogy jogos-e egyáltalán elvárnunk tőle, hogy néhány generáció alatt megtagadja azt, amit mi generációkon keresztül következetesen megerősítettünk benne.
Mert a világunk gyorsabban változik, mint a biológia.
Mi egyik generáció alatt megváltoztathatjuk az életmódunkat.
A kutyától pedig néha ugyanezt várjuk el genetikai szinten is.
És amikor nem sikerül?
Azt mondjuk, hogy problémás.
Túl sok.
Túl aktív.
Túl ösztönös.
Nehezen kezelhető.
Pedig lehet, hogy éppen ellenkezőleg.
Lehet, hogy az a kutya pontosan úgy működik, ahogyan hosszú időn keresztül szerettük volna, hogy működjön.
Csak közben mi változtattuk meg a világot körülötte.
A munkakutya öröksége nem hiba, amit ki kell javítani. Nem egy elavult program, amelyet törölni kell.
Ez egy hosszú szelekció eredménye, amelyért maga az ember felelős.
Ezért mielőtt azt kérdeznénk:
„Miért nem tud ez a kutya alkalmazkodni a mai világhoz?”
talán egyszer érdemes lenne fordítva is feltenni a kérdést:
